Már 1956. október 28-án a magyar forradalomra Luctuosissimi eventus kezdetű enciklikájával reagált, amelyet a vatikáni rádióban felolvastak. Ebben rokonszenvéről biztosította a szabadságáért harcoló magyar népet, s annak sikeréért imára szólította fel a világegyházat (mint annak idején Hunyadi János fegyvereiért is az akkori pápa).
November 1-én ezt újabb enciklika követte Laetamur admodum kezdettel, Mindszenty és Wyszyñski bíborosok kiszabadulásának alkalmából, midőn „Lengyelország és Magyarország népeire végre-valahára az igazságosságra épülő béke új hajnala látszik felvirradni”. A forradalom leverésének hírére pedig november 5-én Datis nuperrime encklikájában kel a magyarok védelmére, elítélve az erőszakot.
Végül november 10-én a pápa személyesen is megszólal Allo strazio del nostro cuore kezdetű, drámai hangú rádiószózatával.
„Atyai szívünk gyötrelmében” fordul a drága magyar néphez az őt ért igazságtalanság miatt, egyúttal éreztetve a vele egy időben zajló szuezi háború miatti aggodalmát is, amely a magyar forradalommal egy időben kezdődött, mintegy azt kihasználva a közel-keleti olaj megszerzése érdekében.
„Túl sok vér ömlött ki igazságtalanul! . . . A gyanakvás és a szószegés mély gödröt ásott”, amely elválasztja egymástól az embereket.
„Nincs kétség afelől, hogy ezen napok erőszakban való tobzódása miatt a világban megrendült a bizalom, amely már elkezdte egyesíteni a népeket”; az erőszak „a gazdasági érdekeket az emberi élet és az erkölcsi értékek fölébe helyezi.”
Ebben a helyzetben, amely „az emberekben kétséget ébreszt a jövő iránt, . . . Istentől az összes nemzetek javára kapott megbízásunk alapján . . . fordulok a népekhez kiáltásommal: újítsuk meg a béke útjait, erősítsük meg az áhított egységet, állítsuk helyre a bizalmat, amelyet elvesztettünk!”
„Ezért legelőbb is hozzátok fordulok, minden népből és országból való kedves emberek, férfiak és nők, értelmiségiek, munkások, iparosok és parasztok, terjesszétek kormányaitok elé belső érzéseiteket és valódi törekvéseiteket”; ezek elutasítják a zsarnokságot és a háborút, amelyek „következményei romok, gyász, rabság és halál. . . Elég volt a törvénytelen és kegyetlen elnyomásból, a háborús kezdeményezésekből, a hatalmak uralmából, mert ezek a földi életet a terror és félelem poklává változtatják, megölik a lelket, megsemmisítik a haladás és a munka gyümölcseit.” A közhatalom természetjogból eredő feladata mindennek a biztosítása.
A legnyomasztóbb gondot a pápa számára mindenesetre a szomorú magyar események jelentik. A „világ spontán megrendülése” megmutatja, hogy „mennyire szükséges a szabadság helyreállítása”. Emberek milliói élnek szolgaságban, nélkülözik az emberi jogokat, az igazságosságot és a békét. „A béke, a szabadság! Ezek a félelmes szavak nem engednek több kétértelműséget... Ismételjétek, nyilvánítsátok ki, valósítsátok meg őket... Isten majd megsegít, Isten lesz az erőtök. Isten! Isten! Isten!
 |
| Budapesti templom |
Hangozzék ez a kimondhatatlan név – forrása minden jognak, igazságosságnak és szabadságnak – a parlamentekben, a tereken, a házakban és a hivatalokban, az értelmiségiek és munkások száján, a sajtóban és a rádióban. Isten neve, mely egyenértékű a békével és szabadsággal. Legyen a jóakaratú emberek zászlaja, kötelék a népek és nemzetek között, az a jel, amelyben a testvérek és a közjó munkálói egymást felismerik. . . Visszhangozzék ez a név a templomokban és a szívekben”, hogy végtelen ereje kipótolja az emberi gyengeséget.
E szózat, bár „minden néphez és minden nemzet kormányzatához” szól, közvetlenül mégis csak az egyszerű embereket szólítja meg, felhíva őket arra, hogy ők gyakoroljanak hatást saját kormányaikra.
A pápát tapasztalatai már megtanították arra, hogy a világi hatalom oda sem figyel az egyházi megnyilatkozásokra, vagy ha igen, éppen a kívánttal ellentétesen jár el. Ez történt 1917. jún. 29-én a németeknek előterjesztett pápai békejavaslattal, 1939-ben az új világháború elkerülésére elküldött pápai jegyzékekkel, vagy a holland püspöki karnak a németek ottani zsidóüldözése ellen kiadott pásztorlevelével. Amikor pedig a II. világháború utáni igazságos békekötésért lépett fel, Sztálin gúnyolódásával találkozott: „Hány hadosztálya is van a pápának?” De nem gondolkoztak másképpen a pápáról Roosevelt vagy Churchill sem, legfeljebb nem mondták ki, amit gondoltak. A II. világháború után újabb fenyegetés jelent meg Közép-Európában: a harcos ateista kommunizmus kísértete, amely egyre több elvtársra talált Olaszországban és Franciaországban is, és azzal fenyegetett, hogy elárasztja egész Európát.
XII. Piusznak, ennek az érzékeny lelkiismeretű pápának a magyar forradalom eseményeinél már nem volt oka arra, hogy ne szólaljon meg. A pápai megnyilatkozást hatalmas tömegdemonstrációk követték, amelyek jelentékenyen járultak hozzá a szovjet rendszer terjeszkedésének megállításához, nyugati követőinek kiábrándulásához.
A szózat bizonyos dolgokat kimond, bizonyos dolgokat sejtet. Amint például a szuezi háborút is. Hasonlóképpen elgondolkoztató, hogy mire gondolhatott, amikor Isten „kimondhatatlan” nevének „hangoztatásá”-ra szólít fel. Hogyan lehet egy „kimondhatatlan” nevet nemcsak „kimondani”, de „hangoztatni”? Ráadásul a „hivatalokban”, amelyek nem a szónoklás, hanem a munka helyei. Isten nevét, amelyről már az Ószövetség népe is tudta, hogy lényegénél fogva kimondhatatlan. „Vagyok, AKI VAN”, akinek a lényege a léte, aki szóval nem, csak léttel mondható ki. Nem szavakkal, hanem a profán hétköznapok tetteinek tanúságtételével.
(tavlatok.hu)
Kapcsolódó cikkek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.