2017. június 23., péntek

Aki vasárnap dolgozik, eladta lelkét az ördögnek


Hogyan győzte le Vianney Szent János a vallási közömbösséget?

Elöljárója azzal küldte Arsba a három éve szentelt fiatal papot: „Nem nagyon szeretik a Jóistent azon a plébánián; majd te viszel oda egy kis istenszeretetet.”


 János atya érkezésekor Arsban csakugyan meglehetősen langyos volt a hitélet. A francia forradalom idején sokan eltávolodtak az Egyháztól, a Szent Sixtus-templomot klubhelyiségnek használták a forradalmi szabadgondolkodók. Vianney Szent János közvetlen elődei hiába próbálták emberfeletti küzdelemmel Istenhez téríteni a falusiakat, azok a vasárnapi mise helyett inkább dolgoztak vagy kocsmába mentek. Áldozáshoz még a templomba járó kevesek közül is alig néhányan járultak. Teljes vallási közömbösség uralkodott.
Ebbe a környezetbe hozta Vianney Szent János Isten szeretetének tüzét. Azzal kezdte, hogy végiglátogatta mind a hatvan helyi családot. Próbálta őket rávenni, hogy térjenek vissza az Egyházhoz – nem sok sikerrel. Kitakarította és saját pénzén szépíteni kezdte a templomot – ez nyilván beszédtéma volt a faluban, de nem sokakat vonzott a padokba. Mindezt felmérve János atya a kereszténység két legerősebb fegyveréhez folyamodott: az imához és az önmegtagadáshoz.
Szentmise a szent romlatlan teste előtt
Éjszakákon át virrasztott a templomban az Oltáriszentség előtt: térden állva, könnyek közt könyörgött az Úr Jézushoz a nép megtéréséért. Virrasztásai felkeltették az emberek érdeklődését: mi visz rá valakit, hogy egész éjjel az ő megtérésükért imádkozzék? Imáit böjttel kísérte: olykor egy hétig néhány szem főtt krumplin élt. Vezeklésül kötélből font ostorral ostorozta magát, hogy Krisztus szenvedésével egyesüljön, mint  az évszázadok során oly sok szentéletű pap és szerzetes.
Csak ekkor kezdett szent szigorúsággal prédikálni a bűnök: a kocsmázás, a léha táncmulatságok és a vasárnapi mise elmulasztása ellen. A kocsmai italozásban azt a rosszat látta, ami a férfiak többségét megrontja és a családokat anyagilag, lelkileg tönkreteszi. Könnyek közt beszélt ellene: „A kocsma a sátán műhelye, lélekeladás, családrombolás, egészségkárosítás, veszekedések, gyilkosságok színhelye. Krisztus sírt Jeruzsálem felett, én pedig miattatok zokogok. Hogyan tudnék nem zokogni, hiszen a pokol létezik! Nem én találtam ki. Isten beszélt róla. S ti nem hallgattok rá… hanem minden megtesztek, hogy oda jussatok… Azt hiszitek, Isten ott nem lát benneteket? Éppúgy lát titeket, mint én most. Van kárhozat! Kérlek, gondoljatok rá! Azt hiszitek, a plébánosotok engedni fogja, hogy mindörökre benne égjetek?” Szavai hatásosak voltak. A kocsmák sorra bezártak. Vianney Szent János működésének köszönhetően – mivel a legfőbb okot megszüntette – megszűnt Arsban a szegénység.



Az arsi plébános a táncmulatságok ellen is felemelte szavát. Nem volt prűd, de döbbenten látta, mennyi fiatalt visznek testi bűnbe az orgiába hajló mulatozások, és sok szülő egyszerűen szemet huny e fölött. Igen kemény szavakkal emlékeztette őket lelkiismereti felelősségükre: „Sok anya mondja, hogy gondja van a lányára – igen ám, a ruhájára, de nem a lelkére! Menjetek, gonosz szülők, menjetek a pokol mélyére, ahol Isten haragja vár, amiért túlzott szabadságot adtatok a gyermekeiteknek! Menjetek csak, nemsokára ők is követnek majd, olyan jó példát adtatok… Akkor majd meglátjátok, hogy igaza volt a plébánosotoknak, amikor tiltotta ezeket a sátáni mulatozásokat.”
Hogy nyomatékot adjon szavainak, és humorral ijesszen el a bűnalkalmaktól, a Keresztelő Szent János-kápolna ívére kiírta: „A feje volt egy tánc ára”. A zenészeknek nemegyszer dupla pénzt fizetett, hogy hazamenjenek, a fiatalokat pedig csak úgy oldozta fel, ha megígérték, hogy többé nem vesznek részt ilyen mulatságon. A mulatságok idejére közbenjáró imát, a fiataloknak pedig más értékes, közös programokat szervezett.
Végül a vasárnapi szentmise fontosságára igyekezett ráébreszteni az embereket. Tudta, hogy az Eucharisztia a keresztény lét csúcsa, gyökere és középpontja, s hogy nélküle nem lehet tartósan Isten felé fordítani az embereket. A hívek többsége azonban inkább vasárnap is a munkát választotta a szentmise helyett.


„Egyfolytában dolgoztok, de amit megkerestek, tönkreteszi testeteket is, lelketeket is. Aki vasárnap dolgozik, elmondhatja, hogy eladta lelkét az ördögnek, keresztre feszítette az Urat, megtagadta keresztségét. Örök kárhozatra van ítélve, a semmiért cserébe. A vasárnap az Úr napja, az ő tulajdona. Van-e jogunk beleavatkozni abba, ami az övé? Képes-e kárpótolni a vasárnap megkeresett pénz azért, hogy megszegted Isten törvényét?” – Vianney Szent János könnyezve prédikált, olyan tűzzel, hogy a kevés jelenlévő még ötven év múlva is emlegette. De azokat is felkereste, akik nem jöttek el a templomba. Vasárnap reggelenként kiment a földekre, és akit dolgozni látott, emlékeztette, hogy az Úr parancsa ellen cselekszik.
Fáradhatatlan buzgósággal hirdette azt a három igazságot, amelyet minden kor lelkipásztorainak kötelessége az emberek szívébe vésni: hogy létezik kárhozat, hogy léteznek halálos bűnök, amelyek miatt – ha nem kapunk feloldozást – elkárhozunk; s hogy a vasárnap indokolatlan profanizálása és a szentmise szándékos elmulasztása halálos bűn. 
Néhány év elteltével Arsban az emberek elkezdtek templomba járni. Megkezdődhett szentté formálásuk lassú, fáradságos folyamata.
Fr. Roger J. Landry írásai alapján 

Tartozz közénk! Légy a munkatársunk!


A Római Katolikus Blog önkéntes angol fordítókat keres, hogy külföldi honlapokról (pl Churchpop, stb.) cikkeket fordítsanak le, ezzel is színesebbé téve az oldalt.

Ha szívesen feliratoznál videókat, akkor is köztünk a helyed. :)

Jelentkezés RómKat Blog Facebook-oldalán az üzenet fülre kattintva.

u.i.:

  • Ha bármi olyan anyagod van magyarul, amit fel tudnánk használni, akkor azt kérjük küldd el. 
  • Sajnos anyagi helyzetünk nem engedi meg, hogy annyi könyvet vehessünk, amennyit szeretnénk. Ezért, ha van valamilyen katolikus könyved, ami érdekes lenne az oldalra, de csak a helyet foglalja nálad, akkor hasznát tudnánk venni. :)
Isten fizesse meg!

2017. június 13., kedd

Ilyen képeket még sohasem láttál! Apácák napjainkban















Tényleg mindig némák a karthauziak?




Pár évvel ezelőtt lehetőségem nyílt, hogy meglátogassam egy barátomat Itáliában. Tamás nálam valamivel fiatalabb, lelkesedő, mély hitű fiatalember. Korábban ferences volt itthon, a noviciátus után még Szegeden tanult teológiát. Belső keresése nem maradt abba sosem s így talált rá a vágyott szerzetre, a karthauziakra. Látogatásom hírére további három barátja címét írta meg nekem, hogy fogjunk össze s együtt keressük meg őt. Így is történt azon a nyáron. Útközben megálltunk egy másik, szlovéniai kolostoruknál, Pleterjében is.


Mindkét kolostor jellemző módon a közeli városon kívül található. Így tudják megőrizni a csendet, amire nagyon vigyáznak. Szemlélődő, remete rend a karthauzi. Alapítója Szent Brúnó kölni származású kanonok, aki első társaival 1084-ben, a La Chartreuse nevű völgyben alapította meg első kolostorát. Életük egyetlen célja: Isten. Őt keresi a karthauzi a cella magányában, olvasmányaiban, a zsolozsmában és a munkában. Szolgálatuk nem látható, külső tevékenység, hanem egyetemes jellegű, az egész emberi nem üdvösségére szolgál. Napirendjük igen szigorú: éjjel is felkelnek éjfél után zsolozsmázni, emellett a nap folyamán is többször imádkoznak magányosan cellájukban. A munka idejét kertjükben vagy a közösen művelt földön ill. műhelyekben töltik. Jelmondatuk egyszerű: Stat crux dum volvitur orbis – A kereszt áll, míg a világ forog.


Barátunk, akit négyen látogattunk meg Olaszországban, Lucca mellett él Farneta kolostorában. Három napot voltunk ott, addig ő engedélyt kapott, hogy többször velünk lehessen. Sokat beszélgettünk sőt kirándultunk is a környéken. Külön vendégházban laktunk. Az egyik szerzetes testvér gondoskodott rólunk. Mint kiderült, külön hozatták nekünk a városból a felvágottat és zöldségeket, mert maguk mást, sokkal egyszerűbb ételeket esznek.
Részt vettünk a liturgián is naponta: a szentmisén reggel s a közös zsolozsmán is. Éjjel is felkeltünk többen, hogy megtapasztalhassuk az éjszakai zsolozsmázás mély lelkületét. Jómagam egy ízben beülhettem a szerzetesek közé éjjel zsolozsmázni. A falnál lévő padokban, a stallumokban ültünk s hárman olvastunk egy óriási pszaltériumot, latin nyelvű zsolozsmás könyvet. A zsoltározás előtt, ahogy bejöttek a testvérek a templomba, egymás kezébe adták a harangkötelet, úgy szólt a kis harang, jelezve a világnak, hogy most kezdődik érte az imádság. Mély élmény volt ez, hogy ők naponta, rendszeresen így adnak jelt imájukról, életükről a környéknek. Mindenki tudhatta, hogy érte avagy helyette is imádkoznak a karthauzi szerzetesek.


Vendéglátónk végigmutatta a kolostort is, mely tipikus épület: két nagy udvar, melyeket a kis szerzetesi cella-házikók kereteznek. Minden szerzetesnek saját háza van egymás mellett. A házban hálószoba, ima- és dolgozószoba, a tetőtérben favágó és megmunkáló műhely. Itt készíti elő télen a tűzifát, amivel a kis kályhát fűtheti. A házba csak a villanyáram van bevezetve, hidegvízcsap pedig az előtérben található. Egy fürdőháza is van a kolostornak, ahol meleg vízben tudnak mosakodni ill. ott van a hajnyíró műhely is.
.

Azt tartják róluk, hogy egyáltalán nem beszélnek, ők a “néma barátok”. Ez nincs teljesen így, hiszen igen embertelen volna beszéd nélkül élni. Hetente egy nap a kiránduló nap, amikor egy kiadós séta keretében van módjuk a testvéri beszélgetésekre. Közösségi találkozót évente csak kb. 3-4-szer tartanak, főleg az ünnepekkor. Közösen is csak ünnepi alkalmakkor étkeznek a díszes ebédlőben, amúgy mindenki egyedül étkezik naponta a cellájában. Az ételt egy testvér osztja ki minden házikóhoz, egy tálcán beteszi az ajtók melletti kis zsilipbe. A szerzetes onnan veszi be magának az ételt.



Beszélgetni még más alkalommal is lehet sőt kell: különösen a növendékeknek, akik teológiát tanulnak a kolostorban és a tanárokkal beszélgethetnek. A másik fontos alkalom a lelki beszélgetés, amit mindenki a lelki vezetőjével folytathat rendszeresen. Nagyon ellenőrzött így a lelki élet, hiszen életük leginkább erre a területre csupaszodik le. Nagyon komoly hivatással és benső elkötelezettséggel tud egy szerzetes megmaradni boldogan ebben az életformában.
Zárásképpen egyet mindenképpen elmondhatok: mindkét karthauzi kolostorban boldog emberekkel találkozhattam. Másoktól már korábban hallottam, hogy ezek a szerzetesek mindig mosolyognak… A bennük felnövő benső béke, derű és imádság ül ki az arcukra. Barátom, akihez mentünk, még csak öt éve él ott közöttük, de nagy benső békében és vidámságban találtuk őt.
(Medgyessy László teológus beszámolója nyomán Római Katolikus Blog)

Még több érdekesség a karthauziakról ITT.

Itt az új film a fatimai látnokokról (letölthető)


1917-ben több mint 70 000 szemtanúja volt a portugáliai Fátimában a napcsodának, amely során az égitest egy ezüstkoronghoz vált hasonlóvá. A Nap tűzkerékként forgott saját tengelye körül, majd úgy tűnt, hogy rövidesen lezuhan. Mindazok, akik jelen voltak az eseménynél, azért sereglettek össze, mert néhány hónappal korábban három helybéli gyermek előtt többször is megjelent egy titokzatos női alak, akit már akkor sokan Szűz Máriának véltek...

2017. május 18., csütörtök

Ne hagyd abba!


Újra és újra arról a férfiről gondolkodom, aki 1910-től Provance tartományban, az Alpok egyik lepusztult területén pásztorként élt, s elkezdett makkot ültetni. Napról-napra, ahogy nyáját kihajtotta, százat ültetett el, gondosan válogatott makkokból. 

Az első három évben már százezernél tartott. De nem hagyta abba akkor sem, amikor már vállmagasságú fák közt zúgott a szél. Éveken, sőt évtizedeken át ültette a magokat. Később – a föld adottságainak megfelelően – más fákat is ültetett. Tízezer-számra. Bükkösök, sőt, nyírfások is születtek keze nyomán. 

1933-ban egy elképedt erdőőr személyében látogatót kapott. 1935-ben minisztériumi szakértők szálltak ki, vizsgálni a „magától települő” erdőt, s védett területté nyilvánították a tájat. Ekkorra már ismét patakok vidámították a területet a korábbi kiszáradt, kopár vidék helyén. Az élet más formái is megjelentek. Kezdett olyanná válni a táj, mint a római kor idején, amikor még településekkel volt teli ez a környék. 

1945-ben ez az idős pásztor, az eredeti területtől jó harminc kilométerre, még mindig folytatta békés ültető munkáját. Ekkor már 87 éves volt – de napról-napra vetette a magokat: a jövendő fákért. Az erdő pedig, amit kitartó ültető munkájával telepített, tíz- és tízezer ember életét tette széppé, s egész környezetét megváltoztatta.
Igen, vannak, akik „kicsit mások”, mint a többi ember.
Vannak, akik „ültető munkát végeznek”, ami sokak életét teszi szebbé, s változtatja meg jó irányban.
Azt hiszem, akik a felnövekvő nemzedékkel foglalkoznak, ilyen emberek kell legyenek. Szülők is, nagyszülők és pedagógusok is. És azok is, akik Isten Igéjét képviselik ezen a földön. 
Magot vetnek, és SOHA nem hagyják abba. Ez a szenvedélyük, erről gondolkodnak, ez járja át őket. 
Csak ültetünk, ültetünk és ültetünk. Mások fogják meglátni annak eredményét, amit mi tettünk. De meg fogják látni.
NE HAGYD ABBA...

Néha különösen sok ellenállással küzdünk meg, vagy bántással találkozunk... De MINDIG kellenek, akik a legkilátástalanabb helyzetekben is helytállnak. S ha megvannak ezek az emberek – egészen biztos, hogy idővel meglátszik a gyümölcse annak, amit tettek. 
Legszívesebben kiáltanám hangosan: „Csak ne hagyd abba.... csak tedd állhatatosan, és meg fogod látni, hogy VOLT ÉRTELME!”

Havas Gabriella