2017. szeptember 17., vasárnap

Csatlakozz Csaba testvér imájához Budapesten!


A világ legnagyobb abortuszellenes szervezetének első hazai megmozdulása. Eddig több mint 80 abortuszklinikát zártak be a 40 nap az életért mozgalomnak köszönhetően. Most Budapesten próbálkozunk megtörni a hallgatást. 40 napig imádkozunk és böjtölünk, illetve plakátokkal jelen leszünk a Szent István Kóráhz előtt, az utcán.


Köztünk a helyed! Ajánlj fel az Istennek egy órát!


Kérlek, adj 1 órányi fohászt az Ember Fiának, aki azt kéri tőlünk, hogy "engedjétek hozzám a kisdedeket!" Jelentkezz ezen a villámposta címen: 40napazeletert@gmail.com, vagy ezen a honlapon: www.40napazeletert.com

Örömhír, hogy Böjte Csaba ferences testvér 30-án, azaz a jövő hét szombatján maga is velünk tart. Legalább akkora örömhír lenne nekünk, ha Te magad is elindulnál és jönnél az Úr nevében. Életre fel! Békét az anyaméhben!

Kapcsolódó:

40 nap az életért
Eljött a pillanat, nem várhatok tovább
Itt a legújabb abortuszellenes videó!
Teréz anya nem volt polkorrekt

2017. szeptember 5., kedd

A reverendás pap élő szentbeszéd


Az elmúlt három évben a Missouri állambeli St. Joseph város derék polgárai egy napjainkban szokatlan látványt élvezhetnek: egy reverendás pap sétál városuk utcáin. Az Our Sunday Visitor nevű katolikus újság a közelmúltban így számolt be róla:
Sétálgass a Missouri állambeli St. Joseph utcáin, és lehet, hogy egy emlékezetes találkozásban lesz részed egy magas, fiatal pappal, aki fekete reverendát és széles karimájú ún. Szaturnusz papi kalapot visel, az egyik kezében egy rózsafüzér, a másikban egy nagyméretű kereszt. A pap Lawrence Carney atya, Kansas Wichita egyházmegyéjéből, aki az elmúlt három évben jelentős idejét az utcai evangelizálásnak szentelte: a belvárosi utcákon sétálgat, imádkozza a rózsafüzért, és megosztja az evangéliumot azokkal, akik közelednek hozzá.
Carney atya elmondta, hogy a reverenda felöltésének és az evangélium látható tanújaként való megjelenésének gondolata akkor ötlött fel benne, amikor Spanyolországban a Camino de Santiago zarándokúton járt több évvel ezelőtt. Az "Úton" Carney atya úgy döntött, hogy reverendát visel. Becslése szerint több mint ezer útitárssal beszélgetett a 32 napos zarándokútján.


Mind a katolikus, mind a nem katolikus emberek vonzódását egy reverendás paphoz Carney atya így magyarázta meg:
Van valami titokzatos a reverendával kapcsolatban; olyan a hatása, mint egy mágnesnek, az embereket hozzád vonzza... Egy szentelmény, olyan különleges áldással, amivel egy öltöny nem rendelkezik.
Carney atya egyik barátja, aki elsőkézből látta az evangelizálását, így írt róla:
Csodálatos és bámulatos volt. Fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, férfiak és nők jöttek hozzá, és azonnal beszélni kezdtek a problémáikról. Tinilányok és fiatal nők sírva számoltak be az életükről. Olyan volt, mint ha azt gondolták volna, hogy Isten sétál a földön.
Azok számára, akik már részesültek abban az áldásban, hogy személyesen megtapasztalták és ismerik a hagyomány igazságát és szépségét, Carney atya erőfeszítéseinek hatékonysága nem meglepő. A katolicizmus vonz. A reverendás pap vonz.
Ma sok püspök és paptestvérünk a reverendát, a birétumot vagy a Szaturnusz kalapot merevnek, nosztalgikusnak, vagy gőgösnek tartja, valójában azonban semmi más nem áll távolabb az igazságtól. A hívőket vonzza a szentségi papságnak ez a vizuális kifejezése. Amikor reverendás papokat látunk, a hitünket látjuk. Egy bátor katolicizmust látunk, amely nem fél attól, hogy megossza másokkal az evangélium igazságát.
Támogassuk imánkkal és bátorító szavainkkal azokat a papokat, akik reverendát viselnek. Isten küldjön többet nekünk ezekből a hűséges papokból!
(Katolikus Válasz, Liturgy Guy)

2017. augusztus 25., péntek

A lombikbébiprogram bűn!


"A Katolikus Egyház tanítása ebben a kérdésben nagyon egyértelmű. A magyar törvénykezés nem megfelelő a keresztény értékrend szerint, és kormányzati szinten történt változtatás, nagyobb összeget rendeltek a lombikprogramhoz, ezért a nemzeti ünnepen, amikor a keresztény önfeladásról szóltam, szólni kívántam arról is, hogy a keresztény értékek ezen a téren is mást diktálnak" - mondta nemrégen Veres András győri megyéspüspök.

a Katolikus Egyház egyértelműen az élet védelme mellett teszi le a voksát, ahogy azt a mai orvostudomány tartja, a fogantatás pillanatától a természetes befejeződéséig. A lombikbébiprogrammal az a probléma, hogy nem a férfi és a nő természetes kapcsolatában fogan meg az élet, ráadásul pluszmegfoganások is történnek mesterséges körülmények között. A többi embriót vagy lefagyasztják és félreteszik, vagy elpusztítják. A mesterséges megtermékenyítés nem elfogadható a Katolikus Egyház számára

Egy igazi főpásztor, aki tiszta és világosan egyértelmű beszéddel óvja a Krisztus által reá bízott híveket a lombikba bájt Sátán cselvetésétől! Köszönjük, Excellenciás Püspök Úr! Követjük a Jó Pásztort követő jó lelkipásztorokat!

Aki többet akar tudni arról, miért bűn a lombik, olvassa el EZT az ingyenes bioetikai útmutatót, pontosabban annak negyedik fejezetét. Nagyon meg fog lepődni, milyen sátáni az egész.

Egyébként pedig van egyházilag elfogadott módja a megtermékenyítés elősegítésének, erről itt lehet olvasni.

A lombikprogrammal az alábbi gondok vannak:
1. Nem a gyerekvállalásról szól, hanem óriási üzlet. 
2. A megtermékenyített 5-10-15-...petesejtből maximum 3-at ültetnek vissza, a többit megsemmisítik, vagy... 

3. Eladják (!) más pároknak, vagy... 
4. Eladják biológiai kísérletek végzése céljából. 
5. A lombikprogram ma a meddőség kezelésére szolgál, de pontosan tudjuk, ez az első lépés a genetikailag szelektált emberiség megteremtése felé vezető úton...
6. A hívő embernek bele kell gondolnia abba, ha a gyermekáldást elfogadjuk Istentől, ugyanígy az is az engedelmesség része, ha elfogadjuk, ha nem lehet gyermekünk.
7. A lombikbébi program sem rizikómentes. Akár egy petesejt beültetésekor is lehet akár négyesiker, kettő, három esetében méginkább. Ilyenkor jön a "magzatredukció", ami abortusz, tehát TÖBBSZÖRÖS MAGZATGYILKOSSÁG.


Ne maradj le cikkeinkről! Csatlakozz hozzánk Facebook-on is!

Kapcsolódó cikkek:

Akarsz-e a magyar haza reménysége lenni?
A tiszta férfiúság
Dobd ki vagy vedd el! - az élettársi viszonyról
Az együttélés hazugsága



2017. augusztus 24., csütörtök

Tóth Tihamér titka



Teológus voltam még, amikor a „Tiszta férfiúság” első kiadása megjelent. Búzakékszín-reverendás pazmaniták mohón olvastuk az új hangot jelentő magyar írást és döbbent lélekkel, tágra kerekedett szemmel néztünk egymásra, amikor letettük a könyvet. Mennyi nehéz probléma, csodálatos finom kézzel boncolva, megoldva! Mennyire életszagú minden sora! Hát ez a papi hivatás: ilyen sokoldalú, ilyen kényes kérdésekbe belenyúló, életet ennyire ismerő s a problémákon ilyen játszva uralkodó?

Tóth Tihamér azóta is mindig úgy állt előttem, amint húsz évvel ezelőtt a leghíresebb könyvén át megismertem: az életet torkon ragadó, nehéz kérdéseket marokra fogva Isten törvényébe törő lelkek-ura-pap. És hálás vagyok az emlékének is azért, hogy amikor később közelebbről megismertem, akkor sem csalódtam benne. Kevesen vannak olyanok, akiket közelebbről megismerve, nem érez csalódást az ember.

1911. június 17-én szentelték Krisztus papjává. 23 éves korában teológiai doktor. Káplán, majd hitoktató. 24-ik évében teológiai tanár Egerben, 5 év múlva már Pesten a Központi Papnövelde tanulmányi felügyelője; mind a két helyén papokat nevel. 35 éves, amikor megostromolja az egyetemet: magántanár lesz, egy év múlva nyilvános rendes tanár. Ekkor már övé az Egyetemi-templom szószéke. 1926-ban a rádió felállítja mikrofonját s ettől kezdve minden vasárnap egy országnak prédikál. Közben 1931-ben rektora lesz a szemináriumnak, amelyben mint prefektus működött. Az eucharisztikus kongresszus csodalátó esztendeje elhozza számára a püspökké szenteltetés kegyelmét; a következő év pedig még magasabbra emeli: megnyitja számára a mennyországot.




Tanár, cserkészparancsnok, fiúk nevelője. — Tudós: 13 éven át professzora a Tudományegyetemnek. — Szónok: számlálatlan lelkigyakorlatok, konferenciák és előadások tartója, egyetemi hitszónok, az első vérbeli magyar rádiószónok; beszédeit 13 éven át az ország minden sarkában s messze a határokon túl is hallgatják emberszázezrek. — író: jubiláris kiadású könyvsorozata 20 kötetével minden komoly könyvtár és könyvszekrény dísze; könyvei tizenhat nyelvre lefordítva az egész világon forognak. — Lelkipásztor: gyóntatószékét napról-napra bűnbánók és tanácsot kérők, vigasztalást keresők tömege ostromolta. — Püspök: a királynék városában a legnagyobb magyar egyházmegye kormányzásának gondjai nehezedtek a vállára.

Mennyi fogantyúja egy emberi léleknek! Mégis Tóth Tihamér egyéniségét egyik sem fogja és nyitja meg igazán.

Nem, nem volt tudós. Szobáján, lelkén, könyvein annyira át- meg átáramlott egyre az ezer problémájú élet, hogy nem tudott aprólékos kérdéseket boncolgató, problémák legmélyén gyökereket ásó, rendszereket építő vagy tételeket górcső alatt analizáló tudóssá szikárulni. A katedrán is mindig magister vitae maradt: a gyakorlati életet, az igazi életet tanította.




Nem volt „szónok” a szó klasszikus, rétori értelmében. Beszédeire hiába alkalmaznám a szónoklattan hivatalos ellenőrző mérőlécét; egészen különleges, tóthtihaméros beszédek ezek, amelyeknek sajátos színt, zamatot ad a rajtuk csodálatos közvetlenséggel átáradó lélek. Iskolát csinált, sokan utánozzák, de úgy, mint ő, nem beszél senki más.

Nem volt lelkipásztor, hiszen pár hónapos kápláni működése állította csak szemtől-szembe a Krisztust kereső hívek seregével. A plébánia világa, a lelkipásztorkodás igazi magas iskolája és apostoli munkatere számára csak előszoba volt: gyorsan átment rajta és benyitott a tanár dolgozószobájába.

Nem volt püspök sem igazán, hiszen még össze sem szedhette az egyházmegye életszálait, amikor a Mors Imperator megfogta a kezét és kivette a gyűjtött szálakat belőle. Egy csomó nagyot látó terv, egy sereg szép álom és egy szívet táró egyházmegye feléje áramló szeretete, amely most megriadva gomolyog az üresen maradt püspöki palota fölött: ennyi maradt a püspökségéből.




Nem, ezekkel a fogantyúkkal hiába próbálom egyéniségét megközelíteni. A tudós, a szónok, a lelkipásztor, a püspök: mind-mind Tóth Tihamér, de egyik sem az igazi Tóth Tihamér. Egyéniségének csodálatos szintézisét egyetlen varázsszó fejti meg: pedagógus.

Nevelő volt a szó legszentebb, legigazibb értelmében. Olyan nevelő, amilyent egy nemzetnek csak ritkán, jókedvében ad a gazdag kezű Isten.

Elnézem a 20 kötet könyvet: élete munkáját. Nagyszerűek a sorozatos beszédgyűjteményei (Hirdessétek az evangéliumot! — A keresztény házasság — Krisztus Király — A tízparancsolat — Hiszek egy Istenben — Hiszek Jézus Krisztusban — A szenvedő és győzedelmes Krisztus — Hiszek az Egyházban — Hiszem az örök életet). Komoly értékűek a tudományos művek és előadások (Az ifjúság lelki gondozása — Az intelligencia lelki gondozása — A szekularizáció — Katolikus erkölcstan és gazdasági haladás — Az Úr szőlőjében — Eugénika és a katolicizmus). Azonban legigazabban lelkéből lelkezettek, leghűségesebben adják őt magát és azt hiszem, számára is mindig a legkedvesebbek maradtak a fiúknak írt könyvei. Az első kötetek még mint „Levelek diákjaimhoz” hagyták el a nyomdát (Ne igyál! — Dohányzol? — A tiszta férfiúság); a továbbiakat már a fiúlelkek kiáltó igényei húzták ki meleg szívéből (A művelt ifjú — A jellemes ifjú — A vallásos ifjú — Krisztus és az ifjú). Ezek a könyvek közvetlen hangúkkal, tiszta életlátásukkal, a magasabb rendű emberideál csodálatosan ügyes és szuggesztív meghirdetésével nemcsak a magyar nevelésben jelentették új korszak nyitását, hanem a világ pedagógiai irodalmában is páratlanul állanak.




A mai magyar fiú-ifjúság Tóth Tihamér könyvein nevelődik. Kézről-kézre adják, megbeszélik, újra elolvassák és átgyúródnak, nemesednek olvasásuk által. Az önnevelés két hatalmas tényezője: az Akarat és a Kegyelem a könyvek lapjairól életre kelve belefeszíti erejét a diáklélekbe és formálja, dolgozza az új, evangéliumi embert. Aki lelkigyakorlatos beszélgetésekben, gyóntatószékben éppúgy találkozik a mai magyar katolikus diákkal, mint a sportpályán, cserkésztáborban, tánciskolában, az tudja, mit jelent a fiúk világában Tóth Tihamér könyvsorozata. — A tudományos könyveket itt-ott leveszi a polcról valaki, aki bennük feldolgozott kérdéssel foglalkozik éppen; csinál néhány jegyzetet, aztán gondosan visszahelyezi őket a régi helyükre. A prédikációs köteteket kegyeletes szívvel elő-előveszik régi hallgatói, olvasgatják, visszateszik újra. De az ifjúság kötetei kézen forognak, ha néha a helyükre vissza is találnak, sokáig nem pihenhetnek, mert újra elkéri őket valaki. Öt év múlva a húszkötetes sorozat 6-tól 20-ig számozott kötetei szép tisztán, gondozottan fognak állni a könyvespolcokon; az első 5 kötet azonban kopottan, rongyoltan, össze-vissza ragasztva, jegyzetekkel ellátva, gyűrött lapokkal fog szégyenkezni ünnepi ruhás testvérei mellett. De ez az öt kötet nemzetnevelő munkát végez; míg ők rongyolódtak, piszkolódtak, sok-sok diáklélek tisztaságát és épségét szolgálták. Ezekkel a kötetekkel Tóth Tihamér beleépítette magát a magyar nemzeti megújhodás történelmébe. Teste a sírban, lelke az Úrnál; de könyveiben tovább él és új, erős nemzedéket nevel.

Ha a pedagógusnak szemébe nézek, megértem a tudóst is, a szónokot is, a lelkipásztort, a püspököt.

Nevelt a katedrán. Nem hittant tanított, hanem apostoli gonddal építgette a diákjai lelkét. A teológia, az egyetem tanszékén igazi apostoli lelkű fiatal papokat igyekezett nevelni a Krisztus munkája számára, nem elméleti tudósokat. Az egyházmegyék elitjéből válogatott elsőrendű teológus-ifjúság ült vele szemben az egyetem padjain s vette körül a Központi Papnöveldében. Gyönyörű álma: ezekből elit-papságot formálni, akik nemcsak tudásban, tudományos felkészültségben, hanem lélekben is, buzgóságban is, apostoli lelkes fanatizmusban is legelsők legyenek.



Nevelt a szószéken. Előtte szorongó ezrek és ismeretlen messzeségben rá figyelő százezrek számára nem a nagy szónok akart ragyogó sikerű beszédeket szállítani, hogy dicsérjék, körülrajongják, hanem katolikus testvéreinek aggódó gondú nevelője hajolt hozzájuk minden alkalommal, hogy megkönnyítse a keresztjüket, eligazítást adjon az élet kusza útjain és meghirdesse számukra a Krisztus igéit. Közvetlensége, szívet fogó melegsége nem szónoki erények; a tömegek nevelőjének hangját vitte szét a rádió az Egyetemi-templom szószékéről.

Nevelt a gyóntatószékben. Nem csodálom, hogy püspök korában is, havonta egyszer, ha vissza-visszatért s elfoglalta régi gyóntatószékét az Egyetemi-templom sekrestyéjében, a gyónók tömött sorokban vártak órákon át, míg hozzá jutottak. Nemcsak elégtételt szabott, feloldozást adott s megnyitotta a kegyelem útját, hanem minden lélek problémái fölé odahajolt, tanácskozott, tanácsolt, együtt búsult, töprengett, örvendett. Megkönnyebbülve és meggazdagodva jöttek ki a gyóntatószékből mind a lehajtott fejjel, vonszolt léptekkel bevonulok.




Amikor meghalt, döbbenten állt meg egy pillanatra országszerte a rohanó élet. Nem azt mondták: meghalt a veszprémi püspök! Azt mondták: Tóth Tihamér meghalt. Fiatal magyarság és öreg magyarok egyformán érezték, hogy a magyar nemzet elvesztette melegszívű, nagy nevelőjét.

Tóth Tihamérnak, a pedagógusnak még egy kis fogantyú csillog a lelkében, amelyet meg kell fognunk, ha őt igazán ismerni és megérteni akarjuk. Cserkész volt. Nem úgy, hogy csapatot kellett vezetnie, tehát egy kicsit átlapozta a Vezetők Könyvét, aztán egy kicsit cserkészesdit játszott a fiúkkal. Cserkészlélek volt már Baden Powell mozgalmának megindulása előtt; a magyar cserkészetbe való aktív belekapcsolódása aztán öntudatosított és kibontott benne értékes gyakorlati készségeket. Cserkészszemmel látta meg előbb, mint bárki más, a fiatal rádió nyújtotta szédítő lehetőségeket és a cserkészférfi vállalkozó ruganyossága építette ki vele az országra szóló vasárnapi rádiós beszédek rendszerét. — Cserkészember gyakorlati érzékére vall, hogy a nyomdával oly nagyszerű stílusban tudott dolgozni. Minden munkája kiadásra került; amint elhangzott egy-egy beszédsorozata, máris megjelent a könyv a kirakatok polcain. Míg mások poros kéziratcsomókat őrizgetnek íróasztaluk fiókjában és sóhajtozva panaszkodnak a kiadókra, ő maga volt könyveinek kiadója és a magyar olvasóközönségnek bőkezű ajándékozójává lett. Míg másutt a poros kéziratok elavulnak, el is vesznek, az ő gondolatai beleojtódtak a magyar szellemi és lelki élet véráramába.




Hogy ez micsoda értéket jelent, most látjuk csak, miután koporsóját elkísértük a Kerepesi-temetőbe. A kisdiáknak, aki a „Művelt ifjút” a kezébe veszi, vagy a vergődő kamaszfiúnak, aki görcsösen kapaszkodik a „Tiszta férfiúság“ erőt adó gondolataiba, mindegy, hogy Tóth Tihamér Veszprémben, vagy Budapesten van-e, vagy a mennyországban; fontos az, hogy a könyveiben él és mindenütt él, ahol csak szükség van rá, mert a könyveiben önmagát sokszorozta és minden diák szobájába betalál és egyformán fiatal marad most is és tíz év múlva is és a jövő nemzedék számára is. Mert az emberek megöregszenek, Isten hívására elmennek és lábnyomukat, emléküket belepi a por; de megmarad a könyv és él és fiatal marad mindig a Gondolat. És földi értelemben is halhatatlan az, aki magát emberi lelkekben sokszorozza.




Tóth Tihamér katedrájára új professzor ül fel. Új szónok áll a rádiós szószékre és a hallgatók ezrei lassan megszokják, megszeretik, magukénak ismerik. Új lelkiatya ül a gyóntatószékbe és a régi gyónók megszokják a szavát. Új püspököt kap a magyar királynék városa, körülveszi majd az egyházmegye szeretete és talán meg is valósítja sorra tragikus-korán örök életre távozott nagy elődje álmait. Emberek jönnek és emberek mennek és az Idő szalagja fut tovább.

De Tóth Tihamért nem fogja pótolni senki. Egy Pázmányunk volt és egy Prohászkánk és egy Tóth Tihamérünk. Isten hazahívta. Legyen meg az ő szent akarata.




Akik itt maradtunk, kegyeletes imádsággal kérjük számára az örök boldogságot. S ugyanakkor szívből jövő hála fűti át az imát: hála azért, hogy az Úr őt nekünk adta, hogy vele élhettünk, lelke érintésétől gazdagodhattunk. És akik őt a pedagógiában mesterünknek ismertük, meleg szívvel dolgozunk azon, hogy a magyar ifjúság, a Tóth Tihamér népe, megvalósítsa önmagában a nagy nevelő legszebb álmait.

Venite, exsultemus Domino!


dr. Koszterszitz József: Elnémult a rádiós apostol
 Magyar Kultúra, 1939. évfolyam., (ekonyv.org)

Tóth Tihamér könyvei ingyenesen letölthetők INNEN (a betűrendben a Tóth Tihamér nevet keresve).

Ne maradj le cikkeinkről! Csatlakozz hozzánk Facebook-on is!

Kapcsolódó cikkek:

Akarsz-e a magyar haza reménysége lenni?
A tiszta férfiúság
Dobd ki vagy vedd el! - az élettársi viszonyról
Az együttélés hazugsága

2017. augusztus 23., szerda

Ezek voltak Zadravecz István püspök utolsó szavai...


Zadravecz István püspöknek az utolsó szó jogán a Népbírósághoz intézett beszéde

Tisztelt Népbíróság! Az utolsó szó jogán nem óhajtom hosszabb időre lekötni a t. Népbíróság figyelmét és türelmét. Annál inkább nem óhajtom ezt, mert őszintén és objektív feleleteimmel már kellő világításba helyeztem megvádolt szerepemet és azokkal — meggyőződésem szerint — megdöntöttem az ellenem emelt, „háborús bűnösség” és népellenes bűnösségi vádat.

Mindezek dacára mégis szükségesnek látom, hogy röviden reflektáljak az ügyészi védbeszédre és ügyvédem beszédére.

Ügyvédem védbeszédére, hogy köszönetet mondjak ügyvédem buzgó munkájáért, melyet kifejtett a hosszú vádidő alatt ügyem védelmében, jelesen pedig most elhangzott védbeszédért, amellyel újból és hatalmasan szétszedte és megcáfolta az egész ellenem kiadott vádiratot.

Az ügyész úr vádbeszédére pedig szabadjon a következőkben felelnem. Az elhangzott vádbeszédet én is megtapsoltam. Nem cinizmusból, hanem őszintén, mert olyan föltételeket szab a magyar feltámadáshoz, amelyeket én is vallok… sőt, bár ezeket bennem nem látja inkább tőlem tagadja, azokat mégis teljes egészében bírom és élem.




Ügyész úr mondotta: „A szegedi gondolat alapján Zadravetz püspök az Evangéliumot megtagadta, az Evangélium Szellemét és első parancsát, a Szeretetet. Péter apostol nem áldotta volna meg soha Jeruzsálem pusztítóit, ahogy ezzel szemben Zadravetz püspök megáldotta a hazát elpusztító seregeket, — s így még mielőtt Gömbös hármat kukorékolt, ő többször elárulta a hazát. Zadravetz nem élte az ős Egyház életét. Az apostolok mezítláb járták a szeretet útját, s nem mint Zadravetz meg a püspökök… Az ős Egyház a mezítlábosok Egyháza volt… Ma is csak a mezítlábas apostolok, szegények istápolói menthetik meg a világot és hazát. Ha Zadravetz a pogányság ellen akart küzdeni, akkor nem Kelet, hanem Nyugat felé kellett volna vagdalkoznia stb.”

Ügyész úr! A beszédből kiragadott gondolatoknak tapsoltam én, mert mindaz, amit e szavakkal sértőn és kicsinyességgel vádol a püspöki ordóra és annak szent és Egyház előírta ruházatra, az mind távol volt az én munkásságomtól és pont mindez volt és megvan bennem és egész életem munkásságában, amit feltételül szab a világ és a haza megmentéséül, noha ezeket meglátni nem akarja.

Nézzen ide ügyész úr! Rajtam nem lát piros gombos, lila szalagos cifra gúnyát. Ismeri ezt a rajtam lévő szerzetesi csuhát? Ez az ön szerint egyedül megváltó, őskeresztény mezítlábas ruha… Ez a franciskánus ruha. Ez az én ruházatom. Ebben szolgáltam a szegedi gondolatot, ebben jártam az országot, ebben mondottam igehirdető missióm alatt beszédeim ezreit, ebben vigasztaltam a magyar népet, töröltem könnyeit, enyhítettem fájdalmait. Igen, mert én nem a feudalizmus szekerét toltam, hanem a magyar szegények apostola voltam, „Szegény magyarok szegény püspöke”, ahogy egy rólam írt óda nevez. Ez a terem nem fogadhatná be a könnyeket, a sóhajokat, leveleket, a népi deputációkat, amelyek a magyar nép fájdalmával jöttek hozzám segítséget kérni, s én minden befolyásomat csak arra használtam, hogy kilincseltem és újból kilincseltem és örökké könyörögtem a magyar szenvedés enyhítéséért. Soha egy lépést sem tettem a magam érdekében! Feudalizmus? Soha senkitől egy fillért sem fogadtam el… tálcán felajánlott igazgatósági helyeket utasítottam el. Dúsgazdag lehettem volna, csak ki kellett volna nyújtani tenyeremet. Még azon a címen sem vettem fel senki ezüstjét, hogy azzal nyomort enyhítsek, mert én nemcsak beöltöztem az apostolok mezítlábas csuhájába, hanem éltem és élem is az Ősegyház életét, melynek neve „Vita communis! Vita Komunis! azaz: kommunizmus!”




Én jogosítva érzem magamat, hogy én mondjam meg és én hirdessem meg a világnak, hogy kommunizmus.

Mi tehát a kommunizmus? Az egyed teljes kiüresedése, Christus exinaniviti semet ipsum / lemondás mindenről, hogy mindent a köz, az emberiség javára feláldozhassák.

Én ezt tettem! Lemondtam a világról, a családi életről, a vagyonszerzésről, birtokról, sőt magamról is, átadtam magam Egyházamnak, az mindezzel rendelkezik a köz, a magyar demokrácia, vagyis a magyar nyomor javára. Ez a kommunizmus! Nekem ne fráziskodjanak a kommunizmusról azok, akik pont az ellenkezőjét teszik és élik! Akik kirabolják a tömegeket inflációval, feketézéssel, kik a munkások, a robotolók könnyeit, verejtékét arannyá dagasztják és ezzel megtömik zsebeiket és mindennek tetejébe még Istent is kilopják tömegáldozataik szerencsétlen lelkéből, szomorú életéből.




Továbbá ügyész úr, a felhánytorgatott és gúny tárgyává tett püspöki aranykereszt! Tessék idenézni! Ez itt a nyakamon nem aranylánc, csak kopott zsinór. Ez itt nem aranykereszt, hanem csak finom öntvény egy kicsit befuttatva arannyal, hogy méltón foglalja magába a szent kereszt és a szentek ereklyéit. Igaz, volt aranyláncom is, de elvitték. Volt aranygyűrűm is, azt is elvitték. Nem baj! Ha ez az értéktelenség is szemet szúr ügyész úr, akkor tessék elvinni, majd madzagspárgán fakeresztet akasztok a nyakamba és úgy járom tovább a magyar utakat. De ettől a fakereszttől féljenek jobban, mint az aranykereszttől, mert Krisztus valóban fán, a keresztfán váltotta meg a világot. Ezek után még csak egy rövid megjegyzés az ügyész úr vádiratára, melyet a vádbeszéd megismételt és magáévá tett. Én 40 év alatt ezernyi ezer beszédet mondottam. Én 25 éves püspöki munkásságom alatt még hatványozottabban dolgoztam a magyar népért és ebből a hosszú életből, ezernyi ezer beszédből csak két mondatot talált a vád? Itt valóban az történt, amit Talleyrand, Napóleon hírneves külügyminisztere mondott: „Mutassatok nekem egy kéziratot, abból én kiveszek öt szót és ezekkel bizonyítom, hogy a kézirat szerzője méltó a halálra!”

Még egy kis türelmet kérek a t. Népbíróságtól. A következő három pontot akarom hangoztatni:

1. Hálát adok az én Istenemnek és Jézus Krisztusnak, hogy méltónak ítélt a szenvedésre. Köszönöm neki a stigmákat. Köszönöm a meghurcoltatást, a meg- és lealázást, a szabadságvesztést, a közel egy évi börtönt. Nem tagadom, súlyos volt. Kényelmetlenségeivel, sok-sok hosszú álmatlan éjszakáival, takarónélküli kemény kőpadlójával, böjtjeivel, éheztetéseivel. De Istenért elviseltem! Suscipe Pater! Fogadd mennyei Atyám mindezt engesztelésül, váltságul édes hazámért és nemzetemért. Hálát adok az Istennek, hogy a börtönömmel odaállított a keresztény nép elé, példaképül arra, hogy ma nincs helye az Ige hangos, zengő hirdetésének, de itt az ideje az Evangéliumnak némán, szenvedve való leélésének. Oh, bár példaképe lehetnék ebben keresztény népünknek és szenvedéseimmel, börtönömmel bebizonyíthatnám, hogy amit 40 évig csengő szóval hirdettem, azt a nagy némaság idejében a börtönök celláiban tettel leéltem.




2. Kijelentem itt az ország színe előtt, hogy szívből megbocsátok mindenkinek, akik bármiféle címen, vagy módon okozója volt szenvedéseimnek, egyéves börtönömnek. Ugyancsak Krisztus szegényeinek alázatosságával köszönöm jóságát mindazoknak, akik felém nyúltak a kín esztendeje alatt, törölték verejtékemet, enyhítették mostoha sorsomat.

3. Ezt a következő kijelentésemet kizárólag a t. Népbírósághoz intézem.

Tisztelt Népbíróság! A néhány perc múlva ügyem felett kettétörendő pálca reccsenése nem lesz ítélet, hanem confessio! Nem ítélet, mert a t. Népbíróság nem ítélhet az én világnézetem és az én beszédeim világa felett! Ezek felett már ítélt az Isten és Jézus, amidőn engem felkent és missionáriussá küldött a néphez. Ő tette ajkamra az Igét, amely Ige szent, örök és megmásíthatatlan. Ezek felett már ítéletet senki sem mondhat, még a tisztelt Népbíróság sem!

A t. Népbíróság ítélete csak confessio, vagyis vallomás lesz. És a Népbíróság ítélete felé ma milliók tekintenek várón, érdeklődéssel. Milliók itthon és milliók odakinn sok országban, ahol katholikusok laknak. Mert uraim! Mindezek a milliók nagyon jól tudják, hogy itt egy év óta börtönről-börtönre hurcolnak egy püspököt éspedig semmiféle egyéni, személyi bűnért, hanem nem tisztán csak azért, mert az evangéliumi és a pápai enciklikák szellemében és parancsa szerint prédikált. Tudja ezt Egyházam is, amely Egyház éber szemmel kíséri szónokai útját, különösen püspökeinek sugárzó világnézetét. Az Egyháznak van eleven figyelő congregatiója, amely a legkisebb gyanúra számon kéri és indexre rakja szónokai prédikációját, írói könyveit. Nos kérem, t. Népbíróság, nekem 40 éves igehirdető pályámon fegyelmim nem volt, figyelmeztetést nem kaptam, — elismerést azonban írásban is többször. — Én tehát töretlenül „ingratia et communione”, ahogy a jog kifejezi ezt, — a római Szent szék kegyében és egységében vagyok, fejével, XII. Pius pápával. A hazai megyés főpásztorok pedig sokszor és gyakran igen szívesen hívtak főpapi munkájukhoz segítségül, mert tudták, hogy izzó beszédeimmel töretlenül hirdetem az Evangéliumot és a nemes hazaszeretetet. Ezen az alapon mondom tehát és ismétlem, hogy a t. Népbíróságnak fölöttem mondandó ítélete nem lesz ítélet, hanem confessio, hittevés, vallomás mindazok felé, akik ma ide figyelnek. Ítélettel megmondja a Népbíróság, hogy a fiatal magyar demokrácia tud-e és akar-e Istennel, Jézussal és Egyházzal együtt haladni, együtt dolgozni.



Felkérem tehát a t. Népbíróságot, hogy tegye meg e confessiót, ha akar és tud együtt dolgozni és haladni Istennel, Jézussal és az Egyházzal, akkor teljes és maradéktalan félmentést adjon nekem és haladéktalanul engedjen egy éves börtön és gátlás után visszatérni oltáromhoz és az Evangélium Igéjéhez. Ha pedig nem akar és nem tud Istennel, Jézussal és az Egyházzal együtt haladni és dolgozni, ám akkor ítéljen el! De ez elítélésnél csak azt kötöm ki, hogy az ítélet mérve méltó legyen Krisztushoz, akit ítéletével elvet, Krisztushoz méltó ítélés pedig a keresztfa, a Golgota, a halál.

Felmentés esetén sietek vissza oltáromhoz, hogy áldást kérjek, imát mondjak a vergődő, új utak előtt álló édes hazámért. Elítélés esetén szívesen hozom meg a további szenvedés áldozatát, ha kell élet-halál-áldozatot.

Uraim! Engem ez egy éves börtön megtanított szenvedni, de félni nem. Csak az lesz majd az utolsó kérésem, hogy még egyszer felemelhessem áldásra felkent főpapi kezemet és főpapi áldást hintsek szerencsétlen nemzetemre, de elvárom, hogy az áldásomat az irányított sajtó nem fogja nagy botránynak bélyegezni, mert fasiszta püspök megáldotta az összegyűlt fasisztákat.

Ítéletre hát, tisztelt Népbíróság! Nekem mindegy akár főpapi ornátusban, diadalszekéren robogok az örökkévalóság küszöbe felé, akár pedig elítéltként, kényszermunkát végezve, nyikorgó taligát tolva közeledem oda, — mert egyben egészen biztos vagyok, hogy ott az örökkévalóság küszöbén énreám vár az én Istenem és Jézusom, ki a Földön szóval, szenvedéssel meghirdetett Evangéliumért megadja nekem a fényes felmentést és az örökkévalóság koronáját.

Bp., 1946, április hó 10.

www.ekonyv.org

Kapcsolódó:
Akarsz-e a magyar haza reménysége lenni?
Katolikus szent győzte le a loch ness-i szörnyet