2016. december 5., hétfő

Angyalok vezették a Paradicsomba a Mikulást

Szent Miklós püspök élete nem volt piskóta

Rengeteg mozgalmas történetet ismerünk a szent püspökről, akiről a hagyomány olyan tisztelettel beszél, hogy népszerűségben, bensőséges tiszteletben és életszerűségben alig találjuk párját a szentek között.

Szent Miklós püspök  alakját annak a történetnek alapján vázoljuk föl, mely először a 13. századi Legenda Aureában tűnt fel. A legenda egyik közlése olyan erővel hat, mint amikor fiatal szülők az első fényképet készítik újszülöttjükről. Eszerint Miklós már a születése napján fölállt a fürdőkádjában! S hasonló ehhez az is, amit némi büszkeséggel mond el a legenda, mint a leendő aszkéta első megnyilvánulását, hogy böjti napokon a kisded csak egyszer szopott




Miklós felnőttkoráról pedig elbeszélik, hogy amikor megtudta, hogy az egyik szomszéd nagy szegénysége miatt nyilvánosházba akarja adni három lányát, a következőképpen segített rajtuk: éjnek idején a nyitott ablakon át bedobott egy erszény pénzt, és így először a legidősebb, majd hasonló ,,égből jött'' segítségek után a másik két lány is tisztességgel férjhez mehetett.

Égi jel hatására Myra városa megválasztotta püspökének. Miklós kiválóan teljesítette püspöki feladatait, s részt vett a niceai zsinaton is. Mikor pedig egy napon viharba került matrózok hívták segítségül, megjelent a hajón, kezébe ragadta a kormányt, és a szükséges manőver után - lecsillapítván a vihart is - biztonságban hagyta ott őket.




Legendája legrégibb rétegéhez tartozik az az elbeszélés, mely szerint megmentett három ártatlanul vádolt katonatisztet. Ezeket koholt vádak alapján bebörtönözték és halálra ítélték. Miklós azonban Nagy Konstantinnak megjelent álmában, és a katonákat megmentette a hóhértól.

Megszámlálhatatlan azoknak a történeteknek a száma, amelyek a segíteni siető Miklósról szólnak, különösen gyermekek esetében. Az egyik ilyen történet szerint egy gonosz vendéglős elcsábított három iskolás fiút, majd megölte őket, és mint a húst szokás, só közé egy hordóba rejtette a holttestüket. Miklóst egy angyal figyelmeztette az esetre, mire ő megjelent a vendéglős házánál, föltámasztotta a gyermekeket és megbüntette a bűnöst.




Mikor hosszú öregség után 343-ban vagy 350-ben meghalt, angyalok fogadták és vezették be a Paradicsomba.

A késő középkor óta Miklós püspököt a tizennégy segítő szent közé sorolják. Számtalan templom, társulat és foglalkozás patrónusa (tanulók, gyermekek, leányok, hajósok, foglyok, pékek, kereskedők, gyógyszerészek, jogászok).




A három megölt gyermek történetét hamarosan dramatizálva is megjelenítették. Az ártatlan gyermekek napján, december hatodika előestéjén előadott püspökjátékból bontakozott ki a közismert Miklós-est: a gyermekek meglátogatása, kikérdezése és megjutalmazása.


2016. november 30., szerda

Pio atya meglátogatta Mindszenty bíborost a magánzárkában!

Pio atya misztikus látogatása Mindszenty bíborosnál

A Pio atya szenttéavatási eljárásának aktáit tartalmazó ún. Positio második kötetében a szent szerzetes életének különleges epizódját tárja fel közvetlen munkatársa.

Angelo Battisti, aki 1957-től Pio atya 1968 szeptemberében bekövetkezett haláláig az általa alapított kórház gondnoka és igazgatója volt, a boldoggáavatási eljárásban tanúvallomást tett Pio atya életszentségének különböző megnyilvánulásairól. Valóban egyedülálló, hogy Pio atya mindent tudott mindenkiről, számára nem léteztek fizikai távolságok; mindent Istenben látott – áll Battisti vallomásában.

A Positio 2. kötetének 1638. oldalán olvasható tanúságtételben szó esik Pio atya többek által leírt különleges isteni ajándékáról, a bilokációról is, vagyis arról, hogy a szent egyszerre két helyen is jelen tudott lenni. A visszaemlékezésben az áll, hogy amikor Mindszenty bíborost bebörtönözték, Pio atya egy reggel a szentmise kellékeivel együtt megjelent a bíboros cellájában. A két pap beszélgetett egymással, majd Pio atya ahogyan érkezett, el is távozott.

Angelo Battisti évekig nem merte megkérdezni Pio atyától, valóban megtörtént-e az eset. Végül 1965 márciusában egy este, miután befejezte beszámolóját a kórház aznapi munkájáról, mégis rákérdezett: „Atyám, Mindszenty bíboros felismerte önt?” – „Mit képzelsz, láttuk egymást és beszélgettünk, gondolod, hogy nem ismert föl?” – felelte Pio atya, aki letartóztatásától kezdve segítette Mindszenty bíborost. „Ne feledkezz el imádkozni ezért a nagy hitvallóért, aki annyit szenvedett az egyházért”!

mk




2016. november 29., kedd

Mi értelme az életnek? – 3 szerzetesnő válaszol


• Ha valóban tudni akarod, mi értelme az életednek (nem csak kitalálni valamit, 
vagy legyinteni rá), akkor térdelj le, és kérdezd meg Istentől. Teljes szívedből. 
Én is ezt tettem. Fiatalként az agnosztikus imáját imádkoztam: „Isten, ha létezel, 
kérlek, válaszolj, mert nem tudom, miért élek.” Isten hűséges. Válaszolni fog. 
Biztosan. „Ha kerestek, megtaláltok, föltéve, hogy szívetek mélyéből kerestek.” 
(Jer 29,13)

• Az életemben tapasztaltak alapján az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy 
az élet értelme valójában az a folyamat, melynek során elfogadjuk, hogy Isten 
végtelenül, tökéletesen szeret minket, nem azért, amit teszünk, hanem azért, 
akik vagyunk. Sokan járunk-kelünk úgy, hogy közben fogalmunk sincs arról, 
hogy a világ Teremtője szenvedélyesen szeret minket! Hiába hívogat
 folyamatosan a vele való kapcsolatra, nem veszük tudomásul a jeleit. Minél
 inkább hinni tudjuk, hogy szeret, annál több lesz bennünk is a szeretet mások
 felé. Másokat szeretve rájövünk, hogy Isten szeretete nem valami külön 
buborékban létezik, hanem a hétköznapi apró dolgokban, a szeretetből hozott 
döntésekben.






























• Az élet értelme egyszerű: az, hogy élünk. És örökké élni fogunk. Ezért mindent 
lelkesedéssel, szándékkal, céllal, kegyelemmel és örömmel tegyünk, hogy 
egyesüljünk az élet Urával, aki nekünk ajándékozta, majd feltámadásában 
megújította életünket. Isten Lelke az igazi életünk.

christianae.wordpress.com

2016. november 23., szerda

Kosztolányi Dezső: Öreg pap

Gyermekkoromban még angol-búr háborút játszottunk. Az egyik fél volt a „maroknyi szabadságszerető” búr nép, a másik az angol, a „zsarnok”, aki lábbal tiporja a hősöket.
Egy vasárnap, minekelőtte templomba mentünk volna, az osztályban gyülekeztünk. Akkor is kitört az angol-búr háború.
Általán mindenki búr akart lenni. Az erősek, a markosok, az erőszakosak azonnal kinevezték magukat búr fölkelőkké, harcosokat toboroztak zászlójuk alá, s az a néhány fiú, aki tétovázott, elmélázott, a gyönge és csenevész, a természeti kiválasztódás és a többség rémuralma folytán, angol lett. Nekem is többnyire ez a szerep jutott. Ezt annak idején váltig szégyelltem. Nem is mertem bevallani senkinek. Csak most beszélem el, miután időközben sikerült tájékozódnom, hogy nem is olyan roppant szégyen ahhoz a néphez tartozni, mely megteremtette a szabadelvűséget, a világkereskedelmet, és olyan férfiakat ajándékozott a világnak, mint Hume, Newton és Shakespeare. Hogy a búrok mit műveltek azalatt, arról nincs tudomásom.


Aztán az iskolai viadalokban a harc eshetősége olyan volt, hogy több hősiség kellett angolnak lenni, mint búrnak. Az arány itt tudniillik teljesen megfordítódott. A „maroknyi szabadságszerető” nép basáskodott, püfölte-pofozta az angolokat, gyomrozta a zsarnokokat, akik szegények már az első pillanatban a földön hevertek.
Én is így feküdtem lenn a tanterem padlóján, fölöttem egy csomó vastag kamasztesttel, mely mozgó, izgatott rétegben helyezkedett fölém.
Egyszerre nyílt az ajtó. Latintanárunk nyitott be, az osztályfőnökünk. Papok tanítottak bennünket, derék, tudós papok, akik mind testi, mind lelki jóvoltunkra atyai szeretettel ügyeltek.
Latintanárom különösen szigorú volt. Megkövetelte, hogy még álmunkban is elfújjuk a rendhagyó igéket, és jaj volt annak, aki valamit elvétett. Ezt gonosztevőnek nevezte. Nem türelmetlenségből vagy elvakultságból. Belül, a lelke mélyén valóban meg volt győződve, hogy aki nem szereti a latin nyelvet, és nem hordja szívén a rendhagyó igék ügyét, az a társadalom szemete, gonosztevő és hazaáruló.


Amikor ő feltűnt az ajtó keretében, az ellenségek, akik az imént még oly ádáz küzdelemben gabalyodtak össze, a megegyezés minden reménye nélkül, hirtelen békét kötöttek. Ki-ki a helyére ugrott. Én tápászkodtam fel utoljára, mert legalul kerültem.
Nem szólt semmit. Gúnyosan a fejét csóválta, rosszallóan pillantott utánam, amint hajlongva padomba sompolyogtam.
Csak a mise alatt vettem észre, hogy új tavaszi ruhám, melyet ezen a napon vettem föl először, elszakadt. Kabátom alján egy elég nagy hasadás tátongott.
Tudtam, hogy mit jelent ez. Apám, ha meglátja otthon, elnadrágol. Egyelőre tenyeremet szorítottam rá, mint valami sebre, hogy gyógyuljon. De mihelyt levettem róla a tenyeremet, a súlyosan sérült beteg kelme lefittyent. A seb gyógyíthatatlannak mutatkozott.
Mise után a kápolna alatt ott állt a latintanárom.


– Miért sírsz? – kérdezte keményen.
– Eltépték – hebegtem, és mutattam.
– No lásd – bólintott –, megérdemelted, haszontalan.
Nézte a kabátom, valamin tűnődött, így szólt:
– Gyere velem.
Mentem a hosszú, sötét folyosón utána. A folyosó végén volt a cellája. Kinyitotta az ajtót egy nagy kulccsal. Szűk kis cella volt. A vasrácsos ablakon virágcserepek álltak. Fekete nedvességfoltok ütköztek ki a sárga falon. A falon csak feszület lógott meg egy Szűz Mária-kép.
– Vesd le a kabátod – parancsolta.
Fogalmam se volt, mi következik ezután. Azt hittem, hogy elkobozza a kabátomat, és mint bűnjelet átadja az igazgatónak, vagy valami borzalmas fegyelmi eljárás következik, beláthatatlan következményekkel. Némán levetettem a kabátom. Ő átvette némán.


Az ablak mellé ült. Ott kihúzott egy fiókot, abban hosszan-hosszan keresgélt. Föltette a pápaszemét. Tűt vett elő, cérnát, foldozófát. Nyálazta a cérnát. Bandzsítva trafálgatta vele a tű fokát. Végre befűzött, varrni kezdett. Varrta a kabátom.
A magányos férfiak gyakorlottságával varrt, de sokáig tartott, amíg elkészült vele.
Közben gondolkozhattam arról, hogy mi történik. Először is megdöbbentem, hogy közösséget vállal egy nebulóval, és cinkostársként leplezi azt, amit büntetnie kellene. Másrészt vasárnap tilos varrni. Ezt a napot pihenéssel, elmélkedéssel, Istennek tetsző cselekedettel kell megszentelni. Aki varr, az bűnt követ el. Azon tépelődtem, vajon nem jut-e bűne miatt a pokolba, az örök kárhozatba. Ma már tudom, hogy nem. Azóta ha szentekről, földi angyalokról hallok, mindig tűvel-cérnával képzelem el őket és foldozófával.
1930

2016. november 21., hétfő

Ezt olvasd, ha papnak készülsz!



Krisztus papja tegnap, ma és holnap - dokumentumok, elmélkedések (OMC)
Akik Krisztus követségében járnak
Hunya Dániel S.J.: Az Isteni Főpap nyomában I-III. - punkták a szegedi szemináriumban (OMC)
Pataky Géza: Hivatalosak és választottak (Szalézi Művek)
Záborszky István: Az Alter Christus eszménye felé (Korda R.T.)
Dombi Márk O.Cist.: A szerzetes (Korda R.T.)
II. János Pál pápa: Ajándék és titok
Dombi Márk: Egy pusztai virág (Boldog Cassant József trappista élete)
Tiefenthaler József: Krisztus papja 
Scheffler János püspök: A pap (lelkigyakorlat papoknak)
P. Étienne Richer: Szerelmem, papság (Nyolc boldoság közösség)
Maxence van der Meersch: Emberhalászok (Agapé)
Gisbert Greshake: Pap vagy mindörökké
Henri J.M. Nouwen: Idegen a paradicsomban (A Kármel látóhatára-sorozat)
Az első szeretet (boldog papok vallanak) Bencés kiadó

A lista készítéséért köszönet P.A.-nak

2016. november 20., vasárnap

Vianney Szent János 7 legszebb gondolata


Keresztségetek pillanatában elfogadtatok egy keresztet, s ezt csak a halál pillanatában tehetitek le.

Amikor egy fiatal anyának a jó Isten sok gyermeket ad, ez azt jelenti, hogy méltónak ítéli azok nevelésre. Ez Isten részéről a bizalom jele.

Sokan szomorkodnak és kérdezik: mit kell tennünk, hogy embertársainkat megjavítsuk? A feleletet megtalálhatjuk az evangéliumban: szeretni kell őket akkor is, ha nem méltók rá.

Dolgozzunk, gyermekeim, dolgozzunk! Eljön a nap, amikor úgy találjuk, hogy semmi sem volt túl sok a mennyországért.


A sátán mindent megtesz, hogy bemocskolja lelkünket. És jól számít, mert lelkünk az egyetlen értékünk, a testünk csak porhüvely. Nézd meg a temetőben, mit szeret az ember, amikor a testét szereti.

Plusz 1:  Amikor úton vagyunk és templomtornyot veszünk észre, meg kellene dobbannia a szívünknek, mint ahogy a hazatérő családatya szíve megdobban otthona láttára, ahol szerettei laknak. Bár ne tudnánk levenni róla tekintetünket!


Te fizetsz tizedet?


“Azt szokták mondani, hogy a hívő embernek a "zsebe" tér meg utoljára. Ez alighanem igaz, mert ismerek sok olyan templomos, bibliás szentéletű atyafit, akinek nincs fogalma arról, hogy mi is a tized” – ismeri el a szentéletű és tudós Zs. Tüdős Klára, akinek volt bátorsága, mert akart, Isten markában élni!

Bár a tized fogalma erősen a középkor egyházképéhez kötődik, mégis a forrása és gyökere máshol keresendő. Gondolkodjunk együtt, és megértjük a “Tedd ezt, és élni fogsz!” misztériumát. Maga Jézus, nem győz bennünket figyelmeztetni: "Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek, vagy mit isztok…" (Mt.6,25). Máshol: Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd néktek is.”(Lk.6,38) De valljuk meg őszintén, mi, akik a TV, internet előtt szerezzük be napi információinkat, és rádiót hallgatva, újságot olvasva rendezzük be életünket és megélhetésünket, félünk bízni e jézusi igékben! Bár azt is tanította: ”Ahol a kincsed, ott a szíved is.” – mégis miért adnánk fel összeokoskodott megélhetésünk egy részét, (tizedét), amikor minden pillanatban elveszíthetjük mindenünket. Igaz, hitvallásunkban így mondjuk: “feltámadt a halálból”, hogy most is él, szeret, és gondoskodik rólunk, de ki veszi ezt komolyan?
Milyen nehéz is elhinni, hogy nem pusztán Jóbnak, de nekünk is szól az ígéret: “A pusztulást és a drágaságot neveted, és a fenevadaktól se félsz.(…)Majd megtudod, hogy békességben lesz a te sátorod, s ha megvizsgálod a te hajlékodat, nem találsz benne hiányt.”(Jób:5,18-27.)Igen,  erre lenne a legnagyobb szükségünk az evilági bizonytalanságok közepette! De mintha elhagyott volna bennünket az Isten. (Nagyobb istentelenség szakadt ránk, mint eleinkre a pogány Rómában.) 

Mit mond Ő? “Térjetek vissza hozzám, és én is visszatérek hozzátok – mondja a Seregek Ura. Azt kérdezitek: «Hogyan térjünk vissza?» (…) Márpedig ti megcsaltok engem! Azt kérdezitek: «Mivel csaltunk meg?» A tizeddel és a felajánlásokkal. Szolgáltassátok be hiány nélkül a tizedet… Akkor aztán próbára tehettek engem – mondja a Seregek Ura. Meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok rátok. Boldognak mond majd benneteket minden nép, mert a boldogság országa lesztek – mondja a Seregek Ura.”(Mal.3,6-12.) A fentiekben már valló jézusi tanítvány is belátja: “Mert hát nem akarjuk megtanulni, hogy az enyémnek a tizede az mindig a másé, mert Isten így rendelkezett. Én, amikor semmink se volt, évekig éltem hívő testvérek tizedéből…”(Zs. Tüdős Klára: Isten markában élni) 
Az emberek sokszor teszik fel titkon és hangosan a kérdést: “Nem lopja-e meg pénzünket a pap?” Igaz, addig még nem jutottunk el, hogy nem a papnak, nem is a templomnak, hanem az Istennek adjuk, (legtöbbször nem adjuk) a tizedet! A pap, Jézus nyájának pásztora, csak gazdálkodik jól-rosszul Isten javaival, melyről az Úr fogja elszámoltatni (az egyházi illetékesekkel együtt).
Tudom, sokakat megtéveszt az Egyház engedménye az egyházi hozzájárulásokról (helytelenül: egyházi adóról), de ez inkább arra vonatkozik, hogy bevezessen az adakozás örömeibe! Épeszű ember bizonyára nem gondolja, hogy évi 1-2 ezer forinttal intézi el alkotójának rendelkezéseit! (E sorok írója is igyekszik családja minden jövedelmének tizedét az Úrnak visszajuttatni, mégis hiány nélkül élünk, ha tetszik: “mannából”!) “Azt mondom ugyanis: Aki szűken vet, szűken is arat, s aki bőven vet, bőven arat. Mindenki elhatározásának megfelelően adjon, ne kelletlenül vagy kényszerűségből, mert Isten a vidám adakozót szereti. Isten elég hatalmas ahhoz, hogy bőven megadjon nektek minden adományt, hogy mindig és minden tekintetben bőven ellátva készen legyetek minden jótettre.” (2Kor.9,6-9.)
Katolikus körökben egyre-másra azt hallani, hogy hívők, akik becsületesen megadják Istenüknek a tizedet, a romló életkörülmények ellenére, hiány nélkül élnek! Ismerőseim azt mondják, hogy ez természetes, mert Isten szereti azt, aki betartja a parancsát. Bennem csak az kelt megütközést, hogy az eretnek Hit Gyülekezetben is képesek megadni minden jövedelmük tizedét a szekta szolgálatára, de egy-két katolikus hittestvérem jobban bízik anyagi ügyeskedésében, mint az isteni áldásban. Két úrnak szolgálni pedig nem lehet! 
Ha a hívő nép komolyan venné és becsületesen megadná minden kapott javából a tizedet, nem volna pl. az egyházi segélyszervezeteknek (ld. Böjte atya) anyagi gondja, s a világ megértené a szeretetről szóló bizonyságtételünket.

Zs. Tüdős Klára nyomán